2010.03.06. - A tél utolsó feltámadása

A naptári tavaszon túl, a csillagászati tavaszon innen a tél a hét végén úgy döntött még marad pár napig. A fagyos hajnal és a kellemetlen csípős szél elgondolkodtatott, hogy van-e értelme kiülni a madáretetőre, de egy apró technológiai kérdést tisztázni akartam a gyakorlatban is. Régóta szerettem volna vakus rásegítéssel előremozdítani az apró énekesek mozgásának érzékelőre rögzítését. Alapvetően nem szeretem az elsősorban vakuval bevilágított természetfotók látványvilágát. Nem is érzem szükségesnek, sőt túlzottan etikusnak sem az erős villanást... ennek ellenére kipróbáltam. Csak finoman, indirekt módon egy hosszú vakukábel segítségével díszítő fényként alkalmazva.
Az első tapasztalatok alapján azt mondhatom, hogy az akciófotózás nem lett könnyebb. A természetes fény mennyisége miatt szükséges rövid záridőt a vaku sok rövid villanással próbálja kompenzálni (Olympuséknál: Super FP mode), ami igen nagy energiaigényű, így a vaku újratöltési ideje vált a az akciófotózás korlátjává. A sorozatlövést el kell felejteni... így a reakcióidőmet próbálgattam, de nem sok sikerrel. Jellemzően túl korán rányomok egy 'gyanús' felröppenés előtti mozdulatra majd az újratöltési idő alatt történik meg a valódi indulása az alanynak. Kemény dió... gyakorolni kellene.
Ugyanakkor a képek hangulatának, színvilágának, tónusainak azt hiszem igen jót tesz a vaku. Az erős napfény okozta kontrasztkülönbségek kiegyenlítődnek, a tollazat rajzolata még direktebbé, grafikusabbá válik. Persze lehet, hogy csak az újdonság hatása ez, de most igen látványosnak érzem az eredményt.
Pár szót az élményekről is... Jellemzően cinkék jártak az etetőre és ami meglepett, hogy a kékcinkék voltak igazán nagy számban aktívak. Különleges pillanat volt, mikor a karvaly beszállt az etetőre... ezúttal a neki kihelyezett oszlopra. Mindössze egyetlen képet tudtam készíteni róla és már tovább is állt. A riadt hangokból ítélve legalább még két alkalommal a közelben volt a ragadozó, de több fénykép nem készülhetett.
A téli vendégek közül egy-egy fenyőpintyet és zöldikét láttam csak, de ami igazi örömmel töltött el, az néhány őszapó látványa volt a távolban... Nem vagyok biztos benne, hogy azok voltak, de ilyen hosszú fartolla csak nekik van. Korábban sohasem láttam ezeket a kedves madarakat az etető környékén.
Egyéb izgalom??? Nem jut eszembe. Vagy mégis. A környékben mindenütt áll a víz... csatornákban, tavakban, mélyedésekben, termőföldeken... ideálisak a viszonyok a vízimadaraknak. Az elmúlt évek után a Tóalj is tisztességesen megtelt. Két éve építetett az önkormányzat egy zsilipet a tóra, hogy a víz ne folyhasson el. Idáig bírta... a lakattal, vasalattal lezárt vastag akácdeszkákat valaki meglovasította... így most apad a rég nem látott vízszint. ui.: Hétfőn ismét lezárattuk a zsilipet...

2 megjegyzés:

Mica írta...

Hahó!
Én vagyok az a hölgy, akit láttál a Pap erdőben! Megtaláltam a blogod!
Jók a képeid.)
Ha nem zavar, feltehetnék egy-két szakmai kérdést? Ui. én még nagyon amatőr vagyok, és tanulni sohasem késő:)Addig is üdvözlettel:Samu Kriszta

Müller Péter írta...

Hahó Kriszta!
Kérdezz bátran...

mondjuk: peter pont muller kukac freemail pont hu email címen!