Mikor az itatóhoz megyek, mindig van a zsebemben pár szem dió, amit kissé elrejtve kihelyezek, mielőtt beülök a lesbe. Hol van sikere, hol nincs. A fakopáncs általában elhordja, majd egy közeli fán feltörve elfogyasztja, míg a mókus elássa a környéken. Ha nem fogy el, akkor távozásomkor kissé duzzogva összeszedem a maradékot... nem ingyen konyha ez... ha nem kell, hát nem erőltetem... még megunják.
Pénteki szabadnapomat a lesben kezdtem. Nem igazán forgalmasak a reggelek, de ha van az embernek egy kis ideje, akkor használja ki azt. Kihelyeztem pár szem csemegét, majd vártam... nem titkolom... elsősorban mókusra.
Még meg sem világította a felkelő nap fénye az itató végét, amikor egy fakopáncs pár érkezett. Szépen sorba álltak, először a tojó, majd a hím szállt be. A diót kissé benyomkodtam a földbe, így pár másodpercig küzdeniük kellett, hogy a kemény csonthéjast sikerüljön a csőrükkel felnyársalni. A kopácsolásból ítélve jóízűen fogyasztották el az ajándékot, majd a tojó visszatért szomját oltani.
Később aztán a les tetején megkezdte reggeli dorbézolását a mókus is. Ugrált, rohangált, dobogott, túrt, pakolt, rendezkedett, majd 'beszakadt' alatta a tető. Az ő esetében a dió nem mindig működő csalétek, van, hogy figyelmen kívül hagyja. Miután egy méterre az itató közelebbik végében szomját oltotta, eltűnt a sűrű aljnövényzetben.
Kissé csalódottan figyeltem a környező fák törzseit, melyiken szalad fel, mikor újra megjelent, de ezúttal már a megfelelő helyen. A nap is kellő magasságba emelkedett, hogy a lombok közt átszűrődő fénypászmák megvilágítsák a témát.
Viszont a mókusom nem igazán akart egy pillanatra sem megállni. Körbe-körbe szaladgált a medence peremén, mígnem a dió csak lekötötte pár másodpercre a figyelmét. Na nem sokáig nyugodott... a szájába kapott egyet és elszaladt vele. Nem vihette messze, mert egy percen belül már jött is a következőért. Ez még kétszer megismétlődött, majd olyasmi történt, ami korábban még nem.
A diótolvaj leült, a kezébe fogott egy csonthéjút, majd elégedetten majszolni kezdte. Egy ideig forgatta a csemegét, keresve rajta a jó fogást, majd apró pici, tűhegyes fogaival elkezdte faragni a kemény diót. Nyugodt volt, hagyta magát fotózni, sőt egyszer még pozíciót is váltott, hogy másik profiljáról is készüljenek képek. Szerettem volna már ilyen teljes alakos mókusfotókat készíteni, így elégedetten zártam a reggelt.
2 megjegyzés:
Nagyon szépek a fények a kakopáncsos képeknél! Az első kép nagyon mókás, a diót lehetne szabadalmaztatni mint csőrvédőt :D
Szia Péter!
Rendszeresen olvasom a blogod, minden elismerésem! És most a mókusos képekbe teljesen beleszerettem, ahogy egy vékony napsugár világítja meg..... hát.... nem is találok rá szavakat!
További rengeteg hasonló élményt kívánok, és további eredményes természetjárást/fotózást!
Üdv.: Balatinecz István
Megjegyzés küldése