2009.11.29. - Puskadurrogástól hangosan

Délelőtt tíz óra körül derült ki az ég. A madáretetőhöz érve láttam, hogy az előző bejegyzésben is látható karvaly által hazsnált beszállóág a földön hever. A szél vagy az énekesek nem lökhették le, így azt feltételezem, hogy valami nagyobb madár próbálta használni, de nem bírta el a tömegét. Visszahelyeztem, rögzítettem, majd beültem a sátorba.
A forgalom ezúttal is nagy volt, kár, hogy a fajok diverzifikáltsága kevésbé. Az első 2 órában kizárólag csak a cinkék látogatták a terepasztalt. A távolban három szajkó is méregetett, de a közelbe csak egy merészkedett. A ragadozóknak kihelyezett rönkre szállt be, de kép nincs róla... az akkumulátorok épp akkor merültek le. Pech...
Egy idő után a távolból durranásokat hallottam. Majd egyre közelebbről... majd még közelebbről. Kinézve a hátsó ablakon tőlem ötven méterre egy zöld Niva állt, mellette a psukás ember. Kicsit morfondíroztam, hogy kibújjak-e a lessátorból, hisz az erdő szélén, a közeli út irányába talán nem fognak lőni... aztán győzött a józan ész és feladtam a fotózást. Beszéltem az emberrel, elmondta, hogy apróvadra lőnek, fél órán belül végeznek ezen a területen. Megkérdezte, hogy én vagyok-e az a pusztaszeri fotós /Máté Bence/. :-)
Gyors ebéd után ismét kiültem a lesbe. A fények jók voltak, de a forgalom elmaradt. Megjelent pár mezei veréb is, illetve tiszteletét tette egy csuszka is. Sajnos csak egyszer fordult, de akkor két szem magot is elvitt a kis mohó. Mára ennyi...

2009.11.25. - Akcióban

Az előző bejegyzésben említett apró malőr eredményezte legutóbbi, egész napos sikertelen fotózást ma kárpótolta a sors. Rendkívül izgalmas napon vagyok túl és számomra sok újdonság történt a madáretetőn.
Szikrázó napsütésben, reggel nyolc óra körül ültem a lesben, három órányi fotózást tervezve. Kiérkezésem után picit megigazgattam a beszállóágakat és kialakítottam az egyik sarokban egy egyszerű madárfürdőt/itatót is. A lessátor ajtajának bezárása után rögtön megérkeztek a széncinkék csapatosan. Apró szárnyuk berregésének hangja betöltötte a sátor környékét... sőt... mint utóbb kiderült, ürülékük erőssen beborította a sátrat is.
Mint írtam ragyogó napsütés volt. Olyan fénymennyiség ömlött a tisztásra, amit már rég tapasztaltam. Gondoltam egy bátrat és feltekertem az érzékenységet iso 640-re, hogy az adódó kétezred másodperc feletti záridőket kicsit mozgalmasabb jelenetek megörökítésére használjam. Fene gyorsak ezek az apró madárkák. És hiába a félprofinak titulált tükörreflexes gép, igen erősen kell koncentrálni, ha már a mozdulat előtt észre akarom venni a kezdődő akciót. Persze a másodpercenkénti 5 képes sorozat sokat segít. Nyomtam is a gombot, mint 'süket a csengőt'.
A cinkéken kívül pár pillanatra megjelent a szajkó is, de bármennyire is óvatosan próbáltam ráfordítani az objektívet lebuktam és elröppent. Később megjelent a fakopáncs is, akit ezidáig rendkívül mókás madárnak tartottam. Most a jelzőt ostobára módosítom... persze csak kedvességből. Hiszen mi értelme van a madáretető asztalt alulról kifaragni és úgy csipegetni, amikor a lapját egy négyzetméternyi mag roskasztja??? A válaszokat e-mailben kérem... szeretném megkövetni magam, és rehabilitálni ezt az ostoba jószágot. :-) Később aztán változtatott a taktikán és ráállt az asztal lábához támasztott elkorhadt fatörzs gyepálására. Az igazi meglepetés azonban csak ezután következett. Egy másodperc alatt felbolydult, majd a következő pillanatban néma lett az etető. Megjött természetfotós pályafutásom első ragadozómadara az etetőre. A karvaly... meg is remegett a kezem. Sajnos a lehető 'legrosszabb' helyet találta meg... sikerült a sátorhoz legközelebbi beszállóágat választania - pedig van neki telepített farönk is az etető mögött -, így teljes alakos fotóm nincs, de pár mellképet sikerült rögzítenem. Csak remélem, hogy látom még a tél folyamán.

2009.11.22. - Tessenek nevetni!

Rendhagyó bejegyzés ez a mai. Elmesélem, hogy tette néptelenné a madáretetőt tíz kiló napraforgómag. Napok óta ködben úszik a környék. Nem az a napkeltével szépen lassan feloszló, hanem az egész napos szitálós fajta, sűrű, nyálkás felhőben. Ma reggel azonban a látótávolság legalább harminc méterre növekedett, így kimentem az etetőre fotózni. Beültem, összeraktam a felszerelést és vártam. És vártam... néztem az üres etetőt. Ilyen ez a látvány...
Majd ismét vártam. Tíz percet... fél órát. Elővettem a PDA-t... netezgettem... megválaszoltam pár e-mailt... csináltam a gépről egy biztonsági mentést... megnéztem, hogy Moha bá - a navigátor - tudja-e hol is vagyok... szóval vártam. Unatkoztam. Egy, azaz egyetlen madár nem repült az etetőre. De a türelem a természetben fotózó erénye kell, hogy legyen. Hisz nincs még itt az etetés ideje... tudom jól. Majd a fagyokkal és a hó érkeztével beindul a dolog... hejjj... csak győzzem pénzmaggal a madármagot. Másfél óra elteltével elkezdtem azon gondolkodni, vajon mit ronthattam el. Némi hezitálás után meggyőztem magam, hogy nem tettem ma sem másként, mint eddig bármikor a madáretető közelében... ... majd ekkor néma eszmefuttatásomat cinkék hangos viaskodása zavarta meg. Kinéztem az asztalra, de még most sem láttam szárnyas vendégeimet. Jaaa... hogy hátulról jön a hang?! Kikukucskáltam a lessátorból a hátsó ablakon és akkor esett le a tantusz. Az etető feltöltésekor két tíz kilós zsákot vittem ki, nem tudván az új konstrukció mennyi magot is képes 'befogadni'. Egy zsák elég volt. A másik pakkot egy nejlonzsákba csomagolva a lessátor mögötti sűrű bokor tövébe rejtettem későbbi felhasználásra. Nos kosztosaim ezt megtalálva, mind a két réteget kilyuggatva szemezgettem a bokor tövében, nagyívben elkerülve a terülj-terülj asztalkát. Érthető... a bokor sűreje sokkal biztonságosabb számukra. Amatőr hiba volt részemről... lehet mosolyogni. A lessátort elhagyva a potya-kaját eltávolítottam, majd elszaladtam enni én is pár falatot, abban bízván, hogy a délután ezen apró malőr kiigazításával már csak jobb lehet. Nem lett...
A kiszóródott magot még kora délután is csipegették a kis drágák, majd mire az végleg elfogyott, olyan sötét felleg borult a az erdő fölé, mintha csak Szauron seregei készülődnének leigázni a Papfenyvest. :-) Fény nélkül pedig, csak a fenti 'festőművészetre' adódott lehetőség.

2009.11.18. - Elkezdődött...

... a madáretetés. Igaz még kicsit korai dolog, de most volt időm megépíteni az idei etetőt a Papfenyvesben. A helyszín kicsit változott (30 métert), egy nyitottabb tisztásra helyeztem a főhadiszállásomat, ahol több a fény, tisztább a háttér. Egy dologtól félek csak... tapasztalataim szerint a nyitottság veszélyezteti az etető épségét, köszönhetően a társadalmunk 'féreg' egyedeinek. Hátha nem...
Az etető idén új konstrukciót kapott. Ezúttal nem a földre etetek, hanem egy lábakon álló terepasztalra... mint a nagyok... csak én kicsiben. A hétvégén kalapáltam össze az asztalt, díszítettem fel, ma pedig kiültem megnézni hogyan is mutat az installáció az objektíven keresztül. Délelőtt ragyogó idő volt, nem számítottam vendégekre, de a tények megcáfoltak.
Persze hatalmas forgalom nem volt, de a lessátort megszokva 20-30 perc elteltével megjelentek az első széncinkék. Bátorságuk ugyan még nem vetekszik a tavaly télen megszokottal, de az egyikük még a sátor oldalsó résnyire nyitott ablakán is bekukucskált. Érdekességként egy mindkét lábán színesgyűrűs példány meglepő harciassága volt megfigyelhető. Többször is visszatért az etetőre... de nem enni, hanem elzavarni a többieket.
A cinkék hangját a szajkók kajabálása követte. Érdeklődve hangoskodtak a környező fákon, minden oldalról jól megfigyelték a megváltozott környezetet. Aztán egyikük pár másodpercre tiszteletét tette az asztalon... a zár csattanása - ahogy az lenni szokott - elriasztotta.
A szajkókat a fakopáncsok követték. A tavaly már jól megismert kergetőzésüket néha megszakítva a környező öreg fák törzséről ismerkedtek az etetővel... végül egyetlen példány röppent a terülj-terülj asztalkámra, de a bizalmatlansága neki is erősebb volt bátorságánál, így gyorsan távozott.
A délelőtti viszonylagos sikerélményen felbuzdulva ebéd után ismét lesbe ültem. A korábbi 'forgalom' azonban elmaradt. Egy órácska elteltével komor felhők kezdtek gyülekezni a korábbi kétezred másodperces záridők hat fényértékkel csökkentek. Fotózásra már esély sem volt, így összepakoltam, majd miután kicsit még átrendeztem az asztalt távoztam a helyszínről.

2009.11.01. - Fejfa helyett

Bár a blog alcíme azt mondja: "természetben való csatangolásaim leltára", úgy érzem ez a bejegyzés is megfér itt, holott semmiféle klasszikus természetfotó nem fogja díszíteni. Egyfelől azért, mert közvetlen szomszédságomban, Pusztaszeren készült képekről van szó, másfelől pedig a tájképfényképezés is része a természetfotózásnak... majd a kedves olvasó eldönti, hogy igazam van-e. A történet alapvetően nem túl izgalmas. Pusztaszer község temetőjében a Makovecz Imre tervezte ravatalozó egy bár mesterséges, de a környékünkre igen jellemző kunhalom* alatt került kialakításra. A domb tetején a fakeresztek nem csak a művészi céllal rendeződnek kaotikusnak és küzdelmesnek tűnő kompozícióba... nap, mint nap harcolnak az elemekkel.
Fotóstársam ötlete volt a téma éjszakai körbejárása. Jobb időt nem is foghattunk volna ki. Derült ég, telihold, kellemesen csípős hideg. Hogy éppen Mindenszentek éjszakájára esett a fotózás, adott egy kis hangulatot a dolognak. A temetőhöz érve a kapuban álló rendőröknek jeleztük érkezésünk célját... biztos, ami biztos nehogy félreértsenek valamit.
A domb nem túl nagy alapterületű és igen meredek az oldala, így nem sok lehetőség adódott a képszerkesztésre. Magam két kompozíciót terveztem meg, melyeket az akkumulátorok fáradtsága ellenére sikerült is kivitelezni. A koncepció lényege a hosszú záridő (20-60sec) alkalmazása vakus derítéssel és elemlámpás fényfestéssel.
*A kunhalom a Kárpát-medence alföldi területein található mesterségesen létrehozott jellegzetes földhalmok elnevezése, amelyek igen régről, többségükben a honfoglalás előtti időkből származnak. A kunhalom „olyan öt-tíz méter magas, húsz-ötven méter átmérőjű kúp, vagy félgömb alakú képződmény, amely legtöbbször víz mellett, de vízmentes helyen terült el, s nagy százalékban temetkezőhely, sírdomb, őr- vagy határhalom volt.” (Györffy István néprajzkutató) ----------------------------------------------------------------------------------------- Frissítve... Topoly kartács jóvoltából adva van egy kép szerény egómról... gondoltam megosztom a nagyérdeművel, ha esetleg valahol egy ilyesmi fizimiskát lát egy temetőben éjjel, ne gondoljon semmi rosszra.