A hosszú hétvége utolsó lehetőségét kihasználva ma késő délután ismét beültem a lesbe. A napközben felhős ég kékre váltott, de sajnos a szél nem csitult, így nem számítottam komoly forgalomra. Ahogy a kunyhóhoz értem, kedvenc mókusaim egyike épp annak tetején tevékenykedett, de ahogy meglátott rögtön távozott is... nem is jött többet.
Először egy veréb szállt le a kövekre inni, majd még egy. Korábban mindig a lehető legeldugottabb zugban oltották szomjukat, hogy még véletlenül se lehessen róluk tiszta képet készíteni, így most külön örültem, hogy egy képen egyszerre két példány is megmutatja magát.
Őket követte egy hím fakopáncs... talán írhatom, hogy a hím fakopáncsom. Bizonyos vagyok benne, hogy ugyanazon madárról készülnek a képek hetek óta. Viszont viselkedése a szokásosnál jóval óvatosabb volt. Hat-nyolc alkalommal landolt, majd röppent is fel azon nyomban. Nem tudom mi zavarhatta, hisz még az objektívet sem mozdítottam. Végül óvatosan a az itató széléhez támasztott rönkön közelítette meg a diót, ki-kikukucskált a mohaszőnyeg mögül, de nem szerezte meg a vágyott zsákmányt.
Nem úgy egy szajkó. Már lassan a hazaindulás gondolata fogalmazódott meg a fejemben, amikor meghallottam nyöszörgését a kunyhó feletti fán. Óvatos madárként jó negyed órát várakoztatott, miközben az utolsó fények is kezdtek elfogyni a lombok alatt. Aztán erőt vett magán és megmutatta magát. Fel, s alá járkált, mint aki a bőség zavarával küzd majd végül kiválasztotta a csőre kipeckelésére alkalmas legnagyobb diót és elröppent vele.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése