Ez a bejegyzés több szempontból is rendhagyó lesz. Egyfelől azért mert nem egy konkrét fotózás eseményeit rögzíti, másfelől azért, mert ezúttal nem a természet szépségei lesznek a képek által kidomborítva. Mivel az idei tavaszi-nyári tóparti fotózásaim során sokszor nem csak szárnyasok kerültek lencsevégre, hanem egyéb, a tollas angyaloknál csúfabb, büdösebb, nyálkásabb témák is... talán egy bejegyzést megérdemelnek ők is.
A tóparti fotózásaim során kétféle lestechnikát alkalmazok. Az egyik egy olcsó dómsátor, amit a parton állítok fel és természetes anyagokkal álcázok, majd hajnalonként bebújva, hasalva próbálok minél inkább vízszint magasságából fotózni. Ezek a sátrak jellemzően pár hétig maradnak a területen... aztán a vihar vagy a kíváncsi ember tönkreteszi őket.
A másik módszer a testhelyzetet tekintve kényelmesebb számomra. Az úgynevezett lesszéket a vízben felállítva, mellcsizmát húzva ülő pozícióból, az objektívet egészen vízszintig leengedve, szögkereső segítségével próbálom megörökíteni a madarakat. Ez utóbbi módszer azonban számos kellemetlenséggel is jár.
Egyfelől a les kicsi... hisz éppen egy szék nagyságú, ami előtt még az állványnak jut hely. A felszerelést okosan kell megválasztani, túl sok kiegészítő vízmentes tárolására sincs lehetőség. Azonban hiába szűkösen egyszemélyes a les, a vízben ülve az embernek osztoznia kell a tó élővilágával.
Mindenféle bogarak, férgek, békák, siklók és pókok úszkálnak a lábaim között, másznak fel az állványra... Sőt... potyognak a nyakamba. Történt egyszer, hogy a hajnali vak sötétben miután elfoglaltam a helyem, a tarkómra valami hűvös pottyant. Gondoltam, hogy a sátor belső falán lecsapódott páracsepp hullott alá... nem foglalkoztatott a dolog. Na de a fotózás befejeztével a kocsinál levetkőzve tudatosult bennem, hogy piócával osztoztam ruhám melegén hosszú órákon keresztül.
Ahogy a nyári meleg érkeztével a vízfelület zsugorodni kezdett, a mederben egyre izgalmasabb nyomok, formák, üledékek, maradványok jelentek meg. Volt, hogy giccses üzenetű szívforma mélyedést találtam, máskor meg az elmúlás koponyája nézett rám a víz alól, felhőreflexióba burkolózva.
A tóparti szezon legizgalmasabb melléktermékét egy vízi négylábú nyújtotta. Sajnos - vagy szerencsére - mozdulatlanul fotózhattam két héten keresztül, de mégis más és más képek készültek róla. Egy őzbak lett hosszú időre a meder vendége... a nem túl mély vízben lelte halálát.
Június harmadikán bukkantam a még viszonylag jó állapotú, barkás agancsú tetemre. Négy nap múlva ismét a területen járva, már beköpték a legyek és megjelentek a férgek is. További két nap elteltével már a belsőségei is kilátszódtak a szebb sorsra érdemes baknak, majd egy hét múlva már csak a fehér csontok világítottak a víz alatt.
Az utolsó képet pár héttel később csináltam, mikorra a meder teljesen kiszáradt. A maradványok, ugyan abban a pozícióban vártak, melyben megpillantottam a tetemet. Ez lett az idei nyár utolsó itt készült fényképe...
1 megjegyzés:
Köszönöm szépen! :)
Megjegyzés küldése