2009.12.31. - Év végi koponyás

Véget ért ez az év is. Olyan volt amilyen... és hogy milyen lesz a következő? Ki tudja? Talán olyan, amilyennek mi magunk szeretnénk megélni. Talán... a körülmények azonban nagy súllyal szólnak bele. De az ember attól lett ember, hogy koordinálja a sors szeszélyét... legyen ez így...

Készültem a mai napra egy képpel. Megterveztem, és ma sikerült is megfotózni. A lehetőség adott volt, a sors azonban csak egyszer volt kegyes hozzám... a kompozíció ma állt össze. Sikerült. Ezzel a képpel kívánok minden kedves blogomra tévedőnek békés, kiszámítható és egészségben gazdag új esztendőt. Köszönöm, ha olvasol!

2009.12.26. - Karácsonyi csuszkázás

Karácsony harmadik napja... vagy másnapja... ki hogy mondja. Az előző heti nagy hótömeget fél nap alatt elmosta a tavaszi meleg és eső, így a fehér karácsony helyett húsvéti volt a hangulatom. Langyos szellővel érkeztem délelőtt az etetőhöz. Feltöltöttem a csemegének szánt dióval, majd beültem a lesbe.

Igazság szerint, nem számítottam nagy forgalomra, gondolván a meleg más utakra viszi a kosztosokat. De nem így történt. Folyamatos volt a forgalom egészen délután három óráig. A szokásos fajok jöttek, meglepetés nem ért: szén- és kékcinke, csíz, meggyvágó, fenyőpintty csuszka, fakopáncs, mezei veréb. Fura... idén erdei pintyet még nem láttam. Kár...

A nap nagy öröme a csuszka rendszeres visszatérése volt. Ennek oka elsősorbana dió volt. Két-három percenként fordult jól követhető koreográfiát követve. A csuszkáról tudni kell, hogy mindössze pár másodpercig van az asztalnál. Jön, körbenéz, csippent, röppen. Na ezt a 'körbenéz' pillanatot szerettem volna elcsípni. Nem olyan egyszerű ám... mire ráfordítom az objektívet, komponálok, élesre állítok, ő már a folyamat utolsó fázisában tart. De megismerve a kiszámítható mozgását, a kép ezúttal sikerült...

Érdekesség, hogy ezidáig azt hittem, hogy a nagyon kemény héjú diót (nem ilyen bolti csemege) csak a fakopáncs bírja feltörni. A csuszka azonban megcáfolta ezt, miután két alkalommal is, igen mókás mozgással püfölt lyukat a csonthéjasba.

xxx

Rendszeres visszatérők voltak a fakopáncsok is. A 'terepasztal' teljes felületét kihasználták. Volt, hogy diót törtek, volt, hogy civakodtak, volt, hogy csak pihentek az etetőn. Kedves kis dögök... :-) A szajkók ezúttal csak a hangukat hallatták nagy csapatban, de nem mutatkoztak... nem fogadják el az ideiglenes lessátor jelenlétét. Sebaj.

2009.12.20. - Fagyos hangulat

Szombat délutántól vasárnap hajnalig rég látott mennyiségű fehér égi áldás szakadt a környékünkre (is), vastag hópaplannal takarva be a földeket. Terveim szerint már kora reggel indultam volna az etetőhöz fotózni, de az erős szél és a sűrű felhőzet elvette kedvem. Inkább nekikezdtem az ünnepi nagytakarításnak... Dél körül aztán a kiderült az ég és szikrázó napsütés vette át a komor felhők helyét. Indulnom kellett...

A madáretetőt is ellepte a hó... mag nem látszott rajta, de egy kis sepregetés és túrás után felszínre került az eleség is. Persze vittem napraforgó utánpótlást is... csemegeként pedig egy kis diót és búzát. Alig ültem be a sátorba, máris ellepték az asztalt a csipogók. A menetrend a szokásos volt: cinkék, pintyek nyitották a bátorságpróbát, majd jöttek a többiek.

A diónak elsősorban a fakopáncs örült... körbeugrálta az etetőt, majd felkapva egyet-egyet a közeli fákon törte fel azokat. A hideggel együtt a madaraim bátorsága is megerősödött. Egy-egy példány tovább marad az asztalon, a cinkék sem csak felcsippentik a magot és tovaszállnak, hanem ott is fogyasztják el azt. Ez egyfelől jó dolog, másfelől azonban amikor egyszerre 30-40 madár van előttem, akkor nehéz tiszta képet készíteni. De ez legyen a legnagyobb problémám.

A ragyogó napsütés és a hó reflexiós tulajdonságait kihasználva megpróbáltam akciófotókat készíteni, de valahogy nem voltam a helyzet magaslatán. Elfagytak az ujjam, a kioldó gombját néha önkéntelenül is megnyomtam. Nagyon hideg volt - mínusz 12 °C , mint később a kocsihoz visszaérve kiderült - az akkumulátorokat 10 percenként kellett cserélnem, felmelegítenem. Új fajt, fajokat nem vonzott a terülj-terülj asztalka, íme a lista: széncinege, kék cinege, fenyőpinty, meggyvágó, csíz, fakopáncs, mezei veréb, csuszka, szajkó és karvaly.

Bizony... a karvaly ismét lecsapott az etetőre... de ezúttal sem fogott semmit. Valamit tennem kell vele, mert rendre az asztal sátorhoz közelebbi oldalára száll be túl közel, így teljes alakos képet nem tudok csinálni róla. Pár másodpercig 'karvalyszemet' néztünk egymással, majd a távolban egy fára szállva megpihent és ürített egyet. :-)

2009.12.06. - Télapó hozta fajgazdagság

Csudajó napon vagyok túl. Az etető mind forgalomban, mind fajgazdagságban igazán különleges élményt nyújtott. Ha belegondolok, hogy tavaly összesen öt fajt sikerült lencsevégre kapni a téli időszakban, akkor a mai felhozatal a - nem létező - elégedetlenségemet mindenért kárpótolta. Volt széncinke, kékcinke, mezei veréb, fenyőpinty, erdei pinty, fakopáncs, csuszka, meggyvágó, csíz. Ez utóbbi kettőről még nem volt képem.

Sokáig aludtam... éjjel sűrű köd borult a falura, nem éreztem szükségét a korán kelésnek. Tíz óra után értem az erdőbe. Kicsit rendbetettem az etetőt és a beszállóágakat és észrevettem egy fura ürüléket az asztalon... talán mókusé lehet. Bár úgy volna. Ahogy beültem a lesbe, máris megindultak a kosztosok. Kezdetben a széncinkék rajzottak, majd egy kékcinke is vegyült közéjük.

Aztán megjelent pár fenyőpinty és egy sárga madárka is... először azt hittem zöldike - két éve nem láttam már -, de mint utóbb kiderült egy csíz volt az. Később többször visszatért, de még akkor sem tűnt fel, hogy más mint a megszokott erős csőrű zöldi.

A forgalom egy pillanatra sem csappant meg... Alig fél órája ültem a lesben, amikor sörétes puska durranást hallottam a távolból. Először csak egyet és messziről. Nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, de mikor egyre közelebbről és hangosabban durrantottak, akkor kezdtem félni, hogy a mai fotózás rövid lesz. Szerencsére meghallottam tőlem 50 méterre beszélgetni a vadászokat. Kiugrottam a sátorból és letisztáztuk, hogy nem vagyok útban, így maradhatok. Szerencsére... mert a móka csak ezután kezdődött.

Megjelent egy meggyvágó. Jajjjdeszeretem... mókás madár a nagy fejével, rövid farkával, erős csőrével. Soha nem láttam még ebben az erdőben pedig járom már pár éve. A zár csattanására, ahogy jött el is ment. Aztán megjelent a fakopáncs. Kezd megbarátkozni a hellyel... most már nem viszi el messzire a magot, hanem az etető enteriőrjében lakomázik. Sőt... ma felfedezte a ragadozóknak kirakott oszlopot is.

Távozása után sem maradtam vendégek nélkül. A folyamatos széncinke inváziót ismét egy majd még kettő meggyvágó zavarta szét. Kicsit izmoztak egymással, de aztán rájöttek, hogy mindhárman elférnek az asztalon. Letelepedtek és békésen falatoztak perceken keresztül.

Az utolsó fél órában a csuszkát próbáltam lencsevégre kapni... kiszámíthatatlan madár... soha nem érkezik ugyanazon oldalra, és soha nem tartózkodik az etetőn 1-2 másodpercnél tovább. Csak jön, felkapja a magot és már megy is. Nem árulok el titkot... nem sikerült. De a nap zárásaként ismét megjelent egy csíz... ezúttal egy ifjú példány.

2009.11.29. - Puskadurrogástól hangosan

Délelőtt tíz óra körül derült ki az ég. A madáretetőhöz érve láttam, hogy az előző bejegyzésben is látható karvaly által hazsnált beszállóág a földön hever. A szél vagy az énekesek nem lökhették le, így azt feltételezem, hogy valami nagyobb madár próbálta használni, de nem bírta el a tömegét. Visszahelyeztem, rögzítettem, majd beültem a sátorba.

A forgalom ezúttal is nagy volt, kár, hogy a fajok diverzifikáltsága kevésbé. Az első 2 órában kizárólag csak a cinkék látogatták a terepasztalt. A távolban három szajkó is méregetett, de a közelbe csak egy merészkedett. A ragadozóknak kihelyezett rönkre szállt be, de kép nincs róla... az akkumulátorok épp akkor merültek le. Pech...

Egy idő után a távolból durranásokat hallottam. Majd egyre közelebbről... majd még közelebbről. Kinézve a hátsó ablakon tőlem ötven méterre egy zöld Niva állt, mellette a psukás ember. Kicsit morfondíroztam, hogy kibújjak-e a lessátorból, hisz az erdő szélén, a közeli út irányába talán nem fognak lőni... aztán győzött a józan ész és feladtam a fotózást. Beszéltem az emberrel, elmondta, hogy apróvadra lőnek, fél órán belül végeznek ezen a területen. Megkérdezte, hogy én vagyok-e az a pusztaszeri fotós /Máté Bence/. :-)

Gyors ebéd után ismét kiültem a lesbe. A fények jók voltak, de a forgalom elmaradt. Megjelent pár mezei veréb is, illetve tiszteletét tette egy csuszka is. Sajnos csak egyszer fordult, de akkor két szem magot is elvitt a kis mohó. Mára ennyi...

2009.11.25. - Akcióban

Az előző bejegyzésben említett apró malőr eredményezte legutóbbi, egész napos sikertelen fotózást ma kárpótolta a sors. Rendkívül izgalmas napon vagyok túl és számomra sok újdonság történt a madáretetőn.

Szikrázó napsütésben, reggel nyolc óra körül ültem a lesben, három órányi fotózást tervezve. Kiérkezésem után picit megigazgattam a beszállóágakat és kialakítottam az egyik sarokban egy egyszerű madárfürdőt/itatót is. A lessátor ajtajának bezárása után rögtön megérkeztek a széncinkék csapatosan. Apró szárnyuk berregésének hangja betöltötte a sátor környékét... sőt... mint utóbb kiderült, ürülékük erőssen beborította a sátrat is.

Mint írtam ragyogó napsütés volt. Olyan fénymennyiség ömlött a tisztásra, amit már rég tapasztaltam. Gondoltam egy bátrat és feltekertem az érzékenységet iso 640-re, hogy az adódó kétezred másodperc feletti záridőket kicsit mozgalmasabb jelenetek megörökítésére használjam. Fene gyorsak ezek az apró madárkák. És hiába a félprofinak titulált tükörreflexes gép, igen erősen kell koncentrálni, ha már a mozdulat előtt észre akarom venni a kezdődő akciót. Persze a másodpercenkénti 5 képes sorozat sokat segít. Nyomtam is a gombot, mint 'süket a csengőt'.

A cinkéken kívül pár pillanatra megjelent a szajkó is, de bármennyire is óvatosan próbáltam ráfordítani az objektívet lebuktam és elröppent. Később megjelent a fakopáncs is, akit ezidáig rendkívül mókás madárnak tartottam. Most a jelzőt ostobára módosítom... persze csak kedvességből. Hiszen mi értelme van a madáretető asztalt alulról kifaragni és úgy csipegetni, amikor a lapját egy négyzetméternyi mag roskasztja??? A válaszokat e-mailben kérem... szeretném megkövetni magam, és rehabilitálni ezt az ostoba jószágot. :-) Később aztán változtatott a taktikán és ráállt az asztal lábához támasztott elkorhadt fatörzs gyepálására.

Az igazi meglepetés azonban csak ezután következett. Egy másodperc alatt felbolydult, majd a következő pillanatban néma lett az etető. Megjött természetfotós pályafutásom első ragadozómadara az etetőre. A karvaly... meg is remegett a kezem. Sajnos a lehető 'legrosszabb' helyet találta meg... sikerült a sátorhoz legközelebbi beszállóágat választania - pedig van neki telepített farönk is az etető mögött -, így teljes alakos fotóm nincs, de pár mellképet sikerült rögzítenem. Csak remélem, hogy látom még a tél folyamán.

2009.11.22. - Tessenek nevetni!

Rendhagyó bejegyzés ez a mai. Elmesélem, hogy tette néptelenné a madáretetőt tíz kiló napraforgómag. Napok óta ködben úszik a környék. Nem az a napkeltével szépen lassan feloszló, hanem az egész napos szitálós fajta, sűrű, nyálkás felhőben. Ma reggel azonban a látótávolság legalább harminc méterre növekedett, így kimentem az etetőre fotózni. Beültem, összeraktam a felszerelést és vártam. És vártam... néztem az üres etetőt. Ilyen ez a látvány...

Majd ismét vártam. Tíz percet... fél órát. Elővettem a PDA-t... netezgettem... megválaszoltam pár e-mailt... csináltam a gépről egy biztonsági mentést... megnéztem, hogy Moha bá - a navigátor - tudja-e hol is vagyok... szóval vártam. Unatkoztam. Egy, azaz egyetlen madár nem repült az etetőre. De a türelem a természetben fotózó erénye kell, hogy legyen. Hisz nincs még itt az etetés ideje... tudom jól. Majd a fagyokkal és a hó érkeztével beindul a dolog... hejjj... csak győzzem pénzmaggal a madármagot. Másfél óra elteltével elkezdtem azon gondolkodni, vajon mit ronthattam el. Némi hezitálás után meggyőztem magam, hogy nem tettem ma sem másként, mint eddig bármikor a madáretető közelében... ... majd ekkor néma eszmefuttatásomat cinkék hangos viaskodása zavarta meg. Kinéztem az asztalra, de még most sem láttam szárnyas vendégeimet. Jaaa... hogy hátulról jön a hang?! Kikukucskáltam a lessátorból a hátsó ablakon és akkor esett le a tantusz. Az etető feltöltésekor két tíz kilós zsákot vittem ki, nem tudván az új konstrukció mennyi magot is képes 'befogadni'. Egy zsák elég volt. A másik pakkot egy nejlonzsákba csomagolva a lessátor mögötti sűrű bokor tövébe rejtettem későbbi felhasználásra. Nos kosztosaim ezt megtalálva, mind a két réteget kilyuggatva szemezgettem a bokor tövében, nagyívben elkerülve a terülj-terülj asztalkát. Érthető... a bokor sűreje sokkal biztonságosabb számukra. Amatőr hiba volt részemről... lehet mosolyogni. A lessátort elhagyva a potya-kaját eltávolítottam, majd elszaladtam enni én is pár falatot, abban bízván, hogy a délután ezen apró malőr kiigazításával már csak jobb lehet. Nem lett...

A kiszóródott magot még kora délután is csipegették a kis drágák, majd mire az végleg elfogyott, olyan sötét felleg borult a az erdő fölé, mintha csak Szauron seregei készülődnének leigázni a Papfenyvest. :-) Fény nélkül pedig, csak a fenti 'festőművészetre' adódott lehetőség.

2009.11.18. - Elkezdődött...

... a madáretetés. Igaz még kicsit korai dolog, de most volt időm megépíteni az idei etetőt a Papfenyvesben. A helyszín kicsit változott (30 métert), egy nyitottabb tisztásra helyeztem a főhadiszállásomat, ahol több a fény, tisztább a háttér. Egy dologtól félek csak... tapasztalataim szerint a nyitottság veszélyezteti az etető épségét, köszönhetően a társadalmunk 'féreg' egyedeinek. Hátha nem...

Az etető idén új konstrukciót kapott. Ezúttal nem a földre etetek, hanem egy lábakon álló terepasztalra... mint a nagyok... csak én kicsiben. A hétvégén kalapáltam össze az asztalt, díszítettem fel, ma pedig kiültem megnézni hogyan is mutat az installáció az objektíven keresztül. Délelőtt ragyogó idő volt, nem számítottam vendégekre, de a tények megcáfoltak.

Persze hatalmas forgalom nem volt, de a lessátort megszokva 20-30 perc elteltével megjelentek az első széncinkék. Bátorságuk ugyan még nem vetekszik a tavaly télen megszokottal, de az egyikük még a sátor oldalsó résnyire nyitott ablakán is bekukucskált. Érdekességként egy mindkét lábán színesgyűrűs példány meglepő harciassága volt megfigyelhető. Többször is visszatért az etetőre... de nem enni, hanem elzavarni a többieket.

A cinkék hangját a szajkók kajabálása követte. Érdeklődve hangoskodtak a környező fákon, minden oldalról jól megfigyelték a megváltozott környezetet. Aztán egyikük pár másodpercre tiszteletét tette az asztalon... a zár csattanása - ahogy az lenni szokott - elriasztotta.

A szajkókat a fakopáncsok követték. A tavaly már jól megismert kergetőzésüket néha megszakítva a környező öreg fák törzséről ismerkedtek az etetővel... végül egyetlen példány röppent a terülj-terülj asztalkámra, de a bizalmatlansága neki is erősebb volt bátorságánál, így gyorsan távozott.

A délelőtti viszonylagos sikerélményen felbuzdulva ebéd után ismét lesbe ültem. A korábbi 'forgalom' azonban elmaradt. Egy órácska elteltével komor felhők kezdtek gyülekezni a korábbi kétezred másodperces záridők hat fényértékkel csökkentek. Fotózásra már esély sem volt, így összepakoltam, majd miután kicsit még átrendeztem az asztalt távoztam a helyszínről.

2009.11.01. - Fejfa helyett

Bár a blog alcíme azt mondja: "természetben való csatangolásaim leltára", úgy érzem ez a bejegyzés is megfér itt, holott semmiféle klasszikus természetfotó nem fogja díszíteni. Egyfelől azért, mert közvetlen szomszédságomban, Pusztaszeren készült képekről van szó, másfelől pedig a tájképfényképezés is része a természetfotózásnak... majd a kedves olvasó eldönti, hogy igazam van-e. A történet alapvetően nem túl izgalmas. Pusztaszer község temetőjében a Makovecz Imre tervezte ravatalozó egy bár mesterséges, de a környékünkre igen jellemző kunhalom* alatt került kialakításra. A domb tetején a fakeresztek nem csak a művészi céllal rendeződnek kaotikusnak és küzdelmesnek tűnő kompozícióba... nap, mint nap harcolnak az elemekkel.

Fotóstársam ötlete volt a téma éjszakai körbejárása. Jobb időt nem is foghattunk volna ki. Derült ég, telihold, kellemesen csípős hideg. Hogy éppen Mindenszentek éjszakájára esett a fotózás, adott egy kis hangulatot a dolognak. A temetőhöz érve a kapuban álló rendőröknek jeleztük érkezésünk célját... biztos, ami biztos nehogy félreértsenek valamit.

A domb nem túl nagy alapterületű és igen meredek az oldala, így nem sok lehetőség adódott a képszerkesztésre. Magam két kompozíciót terveztem meg, melyeket az akkumulátorok fáradtsága ellenére sikerült is kivitelezni. A koncepció lényege a hosszú záridő (20-60sec) alkalmazása vakus derítéssel és elemlámpás fényfestéssel.

*A kunhalom a Kárpát-medence alföldi területein található mesterségesen létrehozott jellegzetes földhalmok elnevezése, amelyek igen régről, többségükben a honfoglalás előtti időkből származnak. A kunhalom „olyan öt-tíz méter magas, húsz-ötven méter átmérőjű kúp, vagy félgömb alakú képződmény, amely legtöbbször víz mellett, de vízmentes helyen terült el, s nagy százalékban temetkezőhely, sírdomb, őr- vagy határhalom volt.” (Györffy István néprajzkutató) ----------------------------------------------------------------------------------------- Frissítve... Topoly kartács jóvoltából adva van egy kép szerény egómról... gondoltam megosztom a nagyérdeművel, ha esetleg valahol egy ilyesmi fizimiskát lát egy temetőben éjjel, ne gondoljon semmi rosszra.

2009.05.23. - Gulipán röppentyűk

A pénteki terepszemle során sajnálattal kellett konstatálnom, hogy az aktuális sátor előtti vízfelület is lassan a levegő páratartalmává szublimál. A soktízméterre található költőszigetekig száraz lábbal be lehet már menni, és a maradék vízfelületet is sűrű moszat borítja. Ennél sokkal nagyobb gond, hogy mindössze egyetlen gólyatöcs párt láttam... remélem a gulipánok nem hagyták magukra a fészket, már ha még nem rabolta ki őket valami. llyesztő volt a korábban hangos tó ilyenfajta némasága, üressége.

Ennek 'örömére' a korábbi bejegyzésben említett II. számú bányatóhoz mentem hajnalban. Évek óta terveztem, hogy kipróbálom egyszer azt a vizet is, de mindezidáig valahogy ez nem valósult meg. De most, hogy rendszeresen 15 pár gulipánt számoltam egyértelmű volt, hogy ki kell hazsnálni a lehetőséget.

Egy 'kidobós' lest vittem, mely persze idegenként hatott a madarakra, így a közvetlen környezetemet elkerülték. Ennek ellenére volt pár izgalmas pillanat. A gulipánok egy csoportban mozogtak a vízen, a hajnal első perceiben fel-felröppenve egy kört tettek a tó körül. Fény nélkül az eredmény csak absztrahált természetfotónak nevezhető, de nekem tetszenek. Készült is jó pár...

Később egy kislile pár kergetőzött a fövenyen, majd a sátortól jó 15 méterre megkezdték a fészek mélyedésének kialakítását. Úg ynéz ki a liléknél az erőviszonyok nincsenek még rendezve revír ügyben, mert volt, hogy három példány csapott össze előttem.

A legizgalmasabb pillanat az volt, mikor a tavon tartózkodó szürkegémet egy bíbic támadta. Az okát nem is sejtem, de érdekes volt, ahogy bolondos zuhanóröptével stresszelte a szürkét, mely idővel megunva odébb állt. Sajnos a jelenet a sátorral egy síkban zajlott, az objektívet 90 fokkal elfordítva kellett fotóznom, így a sátor sarka belelógott a képbe csökkentve a rajzosságot, kontrasztot.

Sebaj... legalább dokumentáltam.

2009.05.16-17. - Punnyadt hétvége

A hétvége elsősorban alváshiány miatt alakult izgalmasan, amit sajnos a fotók sem minőségben, sem mennyiségben nem kompenzálnak. De mint a rendszeres olvasók tudják: én perverz módon nem szomorkodom, ha egy-egy fotózás alkalmával nem születnek pályázatképes képek... mert ez az egész természetfotósdi baromira nem arről kell hogy szóljon. Ennyit a moralizálásról...

Szóval... szombat hajnalban, mintha láttam volna csillagokat az égen hajnali háromkor így nekiindultam a víznek. A tóparton aztán kiderült, hogy csak a szemem káprázott, mert a fellegek az univerzum minden természetes fényét eltakarták. Sebaj. Beültem, aludtam egy picit, majd vártam a napkeltét. Sok vizuális örömöm nem volt benne, szürkeség borított mindent.

A reggel jellemzően a gólyatöcsökről szólt. Túl nagy forgalmat nem bonyolítottak, szaladgáltak ide-oda, kotorásztak az egyre inkább moszattal borított tocsogókban. Egyetlen rögzített akciójuk egy vadászgép módjára való zuhanórepülés volt. A gulipánok egyre távolabb tartózkodnak a sátortól. A körülbelül 40 méterre lévő szigeten megkezdődött a kotlás. Átcsoportosultak oda...

A mai napra az időjósok ragyogó napsütést ígértek. Így is lett. Ismét korai kelés és hajnali szunyóka a sátorban, majd a tegnapi pangás folytatása. Na jó... mégsem. A tőlem balra lévő fövenyen pár kislile folyamatos kergetőzése nyújtott némi kis izgalmat. Messze is voltak, gyorsak is voltak, de jó volt nézni, ahogy vélhetően a revírért harcoltak. Leginkább hangos szópárbajt folytattak és pózolással izmoztak egymásnak... Kicsit unatkoztam a sátorban, a fények is bekeményedtek, így nyolc óra körül felfüggesztettem a fotózást.

Este felé azonban ismét rámjött a mehetnék. Meséltem már? Van még egy - igaz kisebb - homokbánya-tó a közelben. Jellemzően kisebb faunával bírt az elmúlt években, de most ez megváltozni látszik. Az elmúlt időszak terepbejárásai során átlagosan 25-30 pár gulipánt, néhány töcst, godákat, bíbiceket szürkegémeket és nagykócsagokat figyeltem meg. A ma esti program is ilyen tapasztalatszerzésnek indult, de ezúttal a távcső mellé a kisebb teleobjektívet is magammal vittem. Pár röpkép lett az eredménye.

2009.05.10. - Nász minden mennyiségben

A mai nap igazán jól sikerült. Igaz két napja egy kissé elkeseredtem, mikor a sátorellenőrzéskor megdöbbenve tapasztaltam, hogy egy hét alatt eltűnt a víz a les előtt. Így hát a szombat hajnalra tervezett fotózás sátorköltöztetéssé alakult. Erre a déli órákat tartottam a legalkalmasabbnak, első kézből megtapasztalva, hogy mi is az oka kedvenc pocsolyám kiszáradásának... patakokban folyt rólam az izzadság. Szerencsére a balástyai homokbánya tó egyik fele mélyebb, így most oda telepítettem a fotózás helyszínét.

2009.05.05. - CankókaLand

Baj van... nagy baj. Az előző bejegyzésben említettem, hogy a kisteleki Tóalj április végére gyakorlatilag kiszáradt. Az elmúlt két évben sem volt valami sok víz benne, de azért nyár elejéig kitartott. De hogy májusban ne legyen egy árva pocsolya sem a mederben... hihetetlen.

Még nagyobb a baj, hogy a balástyai homokbánya tó is kezd erre a sorsra jutni. Három napja voltam ott legutóbb... három nap nem sok, de a sátor előtt ennyi idő alatt egy méterrel bentebb húzodott a víz. Szárazság van... hosszú hetek óta nem esett komolyabb eső, ellenben a viharos szél lassan tíz napja fúj. Szóval hamarosan költöztetnem kell a lessátrat. Nagyon úgy néz ki idén rövid lesz a madárfotós szezon.

xxx

Hétköznap ide vagy oda ma hajnalban is felkerekedtem és kimentem a tóhoz. A szél már napkelte előtt erősen fújt így túl sok jó képre nem számítottam. Kicsit lassan emelkedett a borús keleti égbolton a napkorong a madarak pedig egyáltalán nem mutatkoztak. A csöndet egy bíbicpár hangja törte meg, akik végigzavargásztak valamiféle ragadozómadarat a sátor előtt. Fotóra esély sem volt, de izgalmas kis légipárbajnak voltam szemtanúja.

Szép lassan aztán előkerültek a klasszikus parti madarak is. Előbb egy gólyatöcs pár vonult át a távolban a les előtt, majd a cankók is megjelentek. És semmi más... tulajdonképpen három-négy alkalommal volt madár előttem. Sok izgalmat nem jelentettek, az egyetlen érdekes képet is csak itthon vettem észre, melyen a téma épp könnyít magán. Mára ennyi...